Bús üresség kong mindenütt,
Körülöttem az üres szobában.
A fehérség vakít, fényes.
A sötétség emészt magába.
Menekülhetnék drogba,
Piába, vagy halálba.
Az egyszerűbb igaz?
Mint szembeszállni a magánnyal.
Fekete-fehér, fehér-fekete,
Erős kontrasztok,
Ahogy az emberek különböznek.
Minden szín úgy hasonló.
Fehér szobában, egy fekete lélek,
Menedéket keres, talál-ÉLET!
Nincsen egyedül az, ki magányos,
Hiszen minden ember van, hogy magányos.
Nem tudom, hogy volt-e valaki olyan helyzetben, hogy valaki közeli ismerős, barát depressziósnak,egyedül érezte magát és ez az érzés végzetessé vállt. De ehhez nem kell, hogy az illetőt ismerjük, mert az a tudat, hogy valaki már nem él, már az is elég a szomorúsághoz.
A lényeg, hogy kitartás és emlékezni kell, hogy mindenből van kiút, még ha ez látszólag lehetetlen is.