Bús üresség kong mindenütt,

   Körülöttem az üres szobában.

   A fehérség vakít, fényes.

   A sötétség emészt magába.

 

Menekülhetnék drogba,

   Piába, vagy halálba.

   Az egyszerűbb igaz?

   Mint szembeszállni a magánnyal.

 

Fekete-fehér, fehér-fekete,

   Erős kontrasztok,

   Ahogy az emberek különböznek.

   Minden szín úgy hasonló.

 

Fehér szobában, egy fekete lélek,

   Menedéket keres, talál-ÉLET!

 

Nincsen egyedül az, ki magányos,

Hiszen minden ember van, hogy magányos.

Nem tudom, hogy volt-e valaki olyan helyzetben, hogy valaki közeli ismerős, barát depressziósnak,egyedül érezte magát és ez az érzés végzetessé vállt. De ehhez nem kell, hogy az illetőt ismerjük, mert az a tudat, hogy valaki már nem él, már az is elég a szomorúsághoz.

A lényeg, hogy kitartás és emlékezni kell, hogy mindenből van kiút, még ha ez látszólag lehetetlen is.